In medias res: Október elején érkeztem meg ide Washington D.C-be, este 10-re, a Dulles International Airportra. Nem kívánom leírni, hogy milyen volt eljönni otthonról, mert ezt gondolom mindenki tudja. Szeretteket és barátokat hátrahagyni sosem egyszerű, főleg, ha az ember ilyen messzire, és ilyen hosszú időre jön el otthonról. (bár az idő relatív, nekem azért ez hosszú időnek számít) Megvolt minden, mi ilyenkor kell, a mosolyoktól és ölelésektől kezdve, az izgatottságon és a "nem akarok elmenni"-n keresztül a sírásig. Érzelmek széles skáláját ilyen rövid idő alatt nem könnyű, de az ismeretlen mindig legalább annyi jót is hozhat, mint amennyi félelmet. Szzal bátorítottam magam, hogy fiatal vagyok, most kell még menni, és Amerika biztos jó hely, emellett szakmailag is sokat fogok tanulni az ittlétem alatt. Csakhát az embernek vannak gyökerei, amiket nem szívesen hagy hátra. De ugye az erős gyökerek még a legnagyobb vihart is kibírják, ígyhát én is repülőre szálltam azon a bizonyos keddi délutánon...

A repülőgép az "angolszász" kategória volt. Sarkvidékké légkondizott belső tér, kedves, de korlátozott kiszolgálás, párhuzamosan vetített filmek, és viszonylag szar kaja. Hú, ez most sznobul hangzott, de akkor is csak a Lufthansához tudom hasonlítani, amivel két éve mentem Los Angelesbe, és normális klíma volt rajta, touch-sreeenes képernyőn választhattam magamnak filmet, és annyi gin tonicot ihattam az úton, amennyit csak akartam. Nem alszom a gépen, mert így, mire odaérek, már totál fáradt leszek, és szépen átalszom a jet-laget.

Éjfélre érkeztem ideiglenes szállásomra, M-hez és V-hez (név sokszor nem lesz feltüntetve, tudjátok, privacy!) akik 2 magyar lány, és D.C.-ben dolgoznak. Csak M volt otthon egész héten, így az ajándékcserebere után (becsempésztem némi magyar csokit, pálinkát és kártyát nekik, cserébe kaptam metrókártyát, térképet és lakáskulcsot) megkaptam a belső szobát és hamarosan aludtam. Ja, persze előtte azért elég sokat beszélgettünk, ő DC-ről és meg a friss magyar hírekről meséltem neki. Jól megvoltunk, és mindezt úgy, hogy előtte nem is ismertük egymást, dehát azt hiszem mindketten olyan emberek vagyunk, akikkel könnyű kijönni.